Ez a nyár is gyorsan elszaladt, mindenki az utolsókat rúgja a jól megérdemelt szabadságából. Bodzusnak is igencsak jó dolga volt az elmúlt két hétben: a nagymamákat boldogította és fárasztotta le. Lassan hölgyikének is lejár az egy hónapos szünet és visszatér a már bejáratott mókuskerékbe. De akkor kezdjük az elején...
Csak, hogy ismét borzasztó aktuális legyek :), tavaly nyáron jött a megvilágosodás, hogy Bodzusnak lassan a közösségi lét érzését meg kellene tapasztalnia, minek után terveim között szerepelt egy októberi munkába visszatérési projekt megvalósítása.
Ekkor már várható volt, hogy Husi ősszel belekóstol az "igazi" életbe és beállva a sorba, megkezdi kisbölcsis létét. Ennek ugyebár van egy igazán "hálás" része is, a LEVÁLÁS, aminek a gondolatától is már felállt a szőr a hátamon, elsősorban azért, mert ismerve hölgyikét, láttam magam előtt, ahogy egyhelyben toporogva üvölt utánam a bejárati ajtónál. (Persze, igazán jó érzés, hogy szüksége van - MÉG - Rám, de azért naaaaaaa!!!!) Ezen folyamat gördülékenyebbé tétele végett, illetve anyai önzőségemet előtérbe helyezve, miszerint az idegeim rehabilitáció után ordítottak, úgy döntöttünk, heti 1-2 nap családi napközibe fog járni Bodzi. A döntés hallatán a környezetem (is) örömtáncot járt, ismét visszatérhetek a normál emberi létbe.
Így esett a választás egy nagyon szuper családi napközire, ahol kedvesen fogadták/viselték a kis hisztis királylányomat.
 |
| Első nap családi napközibe menet |
A két hetes beszoktatás nem mindig ment gördülékenyen, legalább is én így éreztem belülről. Természetesen könnyekben gazdag napokon voltunk túl, Bodzi az ajtó egyik oldalán, én a másikon bőgtem, amelynek részemről volt egy továbbfejlesztett változata, mikor is leadva a gyereket, az autóhoz visszatérve a kormányra dőlve folytattam ezen tevékenységet. :-) Az idő előrehaladtával persze mindketten megnyugodtunk, kijelenthettem, hogy elvágtuk azt a bizonyos köldökzsinórt, bölcsiérett lett a gyerek.
Elérkezett a november, bátra(bba)n indultunk neki a nagy feladatnak. A hivatalos két hetes beszoktatási idő viszonylag gördülékeny volt, ám jött a hétfő, mikor már csak Bodzinak egyedül kellett volna bemenni a terembe. Hát itt egy pöttyet megakadtunk, mivel Husi már a váltó cipő átvételekor lefele biggyesztette a száját és folyamatosan azt kérdezgette elhaló hangon: "Anya, ugye jössz értem?". Az addigra rutinosnak hitt lelkem majd megszakadt, de persze ezt palástolva próbáltam befele terelgetni az ajtó irányába. Bodzus ekkor megtorpant, egy jól irányzott mozdulattal megfogta az ajtó keretét, befeszített, se előre, se hátra és ordított. A nevelőnővel közösen sikerült lekaparni a kiscsajt az ajtóról és én rohamtempóban elhagytam az épületet. Ez a jelent kb. másfél hónapig szinte minden reggel lejátszódott. A szülők engem már jobban sajnáltak, mint a gyereket, miközben az ő csemetéje tátott szájjal figyelte Bodza ingyenes műsorát. Aztán egyszer csak ezek a jelenetek szép lassan abbamaradtak: vagy megszerette Husi a bölcsit, vagy beletörődött sanyarú sorsába, nem tudom, bár ha mentem érte és kérdeztem, milyen volt a böliben, általában azt mondta, hogy jó, így van remény, hogy nem lesz lelki sérült felnőtt korára.
 |
| Farsang a bölcsiben |
És csak, hogy nehogy legyen idő a fellélegzésre, októbertől ovis nagylánnyá cseperedik a hölgy. A félsz bennem van ezerrel, mivel itt még beszoktatási idő sincs, csak egy ismerkedős nap, így lelkileg már tuningolom magam az újabb műsorra. A színésznő - ahogy a bölcsiben hívják, teszem hozzá, JOGGAL :D - pedig biztos meg is fog tenni mindent azért, hogy mások jól szórakozzanak. Csak ne én lennék a másik főszereplő....
