Randi a Mikulással

Az idei évben valahogy jobban vártam a decembert, mint úgy általában. Ennek egyértelmű oka, hogy majd' megöl/t a kíváncsiság, miképpen fogadta/fogadja Bodzus Miki bácsit és Jézuskát. Azt kell mondjam, várakozásaimnak megfelelően alakultak a dolgok. A Télapó érkezése előtt egy héttel már fűtöttem manót, hogy nemsokára érkezik a Mikulás, úgyhogy jó kislánynak kell lenni, mert különben csak virgács kerül a cipellőbe. Nem állítom, hogy Bodza minden szavamat értette, az biztos, hogy a jó kislány szavak hallatán hirtelen szelektív hallása lett...:D No de sebaj, ennyi még belefér. 

Apa kora hajnali távozása miatt abban maradtunk az öreggel, hogy hatodika este látogat el hozzánk. Ennek ellenére reggelre egy pici és egy nagy miki csoki várt minket a szobában. Bodzának nem kellett több, egyből lecsapott a lehetőségre, meg sem várva, hogy a csomagolást eltüntessem:

Ez volt élete első csokija, nem volt gond az ízvilág elfogadásával. Mivel étcsoki volt, aminek ismeretes jótékony hatása, és szerettem volna, ha még az idén landol valami szilárdabb a pelusba, így csak kisebb hiszti árán sikerült a mennyiséget korlátoznom. Ezt követően a szokásos reggeli rutinok következtek: könyörgés az etetőszékben, hogy ne csak tejjel lakjon jól, aztán jöhet a negyed órás kergetés egy már rutinnak vélt peluscsere miatt, sírás, elszökés, visszahozás, lefogás, peluscsere, könyörgés új ruha felvételéért, majd újabb könyörgés a cipő, sál, sapka, nagykabát kombináció rátukmálásáért (eddig is utáltam a telet, de gyerekesként meg határozottan kijelenthetem, hogy gyűlölöm). Mire elindulunk az én hátamon már folyik a víz, a gyerek nyűglődik, amíg én felöltözök - pedig ebben is már rekordidőket döntögetek - és akkor irány a babakocsi. Ez a "kis" folyamat nagyjából egy háromnegyed órás procedúra.

Úti célként a belváros lett kitűzve, hogy felleljünk egy éppen ott kóválygó Mikulást - na jó, nem volt nehéz, mivel minden évben a Fő utcán járkál fel-alá. Megérkeztünk, megtaláltuk az öreget, mutattam Bodzának, hogy ott van, majd elmagyaráztam, hogy kiveszem a kocsiból, odamegyünk hozzá, mosolygunk egy jó nagyot és kapunk csokit. Gondolván, az édesség szó hallatára majd lelkesedni fog, kivettem a kocsiból és Bodza egy 180 fokos fordulatot véve elindult galambokat kergetni. :D Na ennyit a magyarázkodásomról és lelkesedésemről. Egy ideig vártam, hátha felfedezi ő maga a piros ruhást, de semmi. Így kezembe vettem az irányítást és manót és odasétáltunk hozzá. Szerencsére csajszikám hozta szokásos jó formáját, semmi ijedtség, vigyor az arcon, küldött egy hatalmas cuppanost a Mikulásnak, aminek meg is lett az eredménye: egy zselés szaloncukor. Be kell valljam, az édesség nálam landolt - gyönyörű, mi?! Gyereket megdolgoztatom, én meg megeszem a jutalmat, szép kis anya! :)

Jövőre már egy kétsorossal is készülünk az öregnek....hátha több szaloncukrot kapunk! :D

A türelem rózsát terem

Be kell valljam, nem én vagyok a türelem mintaképe. Mondhatni lobbanékony természet, ha elborul az agyam...hát ajjajjjj! Bodza születésével ez az állapot a feledés homályába merült...egy ideig. Az elején örült az ember, ha kilátott a kómás fejéből, nem, hogy azzal foglalkozzon, min borulhatna ki (pedig azért lett volna rá lehetőség :)) Aztán az idő múlásával változtak a dolgok.

 

A nap kezdése még öröm és boldogság - már, ha nem hajnali fél 7-kor szeretné hölgyike elkezdeni, mert akkor a kómafej verzió lép ismét életbe -, mindenki vidám és mosolygós. A szokásos rutinokon túl, jó idő esetén, betámadjuk a mi kis törzshelyünket, a játszóteret. Viszonylag nyugodt, boldog, gyerekével kedvesen beszélő anyukák rohangásznak fel és alá, néhány mondatot váltunk, ha a gyerekek rohanási útvonalai keresztezik egymást. :) Kívülről minden idilli.

 

Aztán jön a déli alvás, kajálás, egy kis játék, de úgy érzed magadban az idő előrehaladtával, hogy valami feszít odabenn. Ezen érzés csak fokozódik egy esetleges egész napos esőzéskor, mikor a 4 fal közé vagy beszorítva egy izgága csajszikával! És a feszítés úgy este 6 óra fele elkezd kitörni: kicsit ingerültebben próbálod gyerekedet meggyőzni arról, hogy az alma mennyivel finomabb az ízesített pufirizsánál, már nem várod meg, hogy a gyerek meztelen popóval rohangásszon a lakásban, mielőtt az új pelust rátuszmákolod, hanem elkapod és a már ezerszer ismételt mozdulatot hipergyorsasággal elvégzed (esetleges nyaffogást/sírást/üvöltést elengedve a füled mellett). A pontot az i-re Bodzus nyivákolása szokta megadni, ami szerintem rosszabb, bármilyen sírásnál (arra jóval immunisabb vagyok), egy ideig csak hallgatom, majd már úgy érzem, hogy ordítani tudnék, aminek egy kisebb hányada el is hagyja néha a számat. Nem szép dolog, tudom, de ha ennyit se tennék, már szétrobbantam volna. Aztán persze jön a lelkiismeret furdalás, a bocsánat kérés, a magyarázkodás, hogy anya ilyen, és sajnos (vagy nem sajnos, de) így kell elviselnie még legalább 17 évig.

 

Némi vígaszt nyújt, hogy más anyukák is bevallották, náluk is lezajlanak ezek a csaták igen gyakran.

 

Akkor még van remény, hogy az "év anyukája" címre pályázzak?! :)

Fotó: Vona Timi

Túlélés

A múlt héten megtörtént, amitől igencsak tartottam. A túlélésemért küzdöttem…nem tartott sokáig, de az az 1 óra maga volt a pokol.

Bodza déli szundijának kellős közepén elkezdtem érezni, hogy valami nem okés, a bal szemem ki akar esni és az agyam helyén igen tompa fájdalom kerített hatalmába. Gondoltam, kevés folyadék került a szervezetembe, így nekiestem egy másfél literes ásványvíznek. A várt hatás elmaradt, cserébe 10 percenként futkostam a kis házba… A fejfájás csak tovább erősödött. Időközben Bodza úgy döntött nem hajlandó többet aludni, így egy „kellemes” migrénes fejfájás mellé kaptam egy nyüsszögő csajszikát is. Csak, hogy fokozzam az élvezeteket, egy enyhe hányinger is elkapott, így a terhességem korai szakaszára emlékeztetően szimbiózisba kerültem a WC csészével. J Bodza pedig csak ott állt mellettem és kikerekedett szemekkel figyelte „haldoklásomat”. Várva a gyógyszer hatását, lefeküdtem az ágyra, ahol csajszikám természetesen nem bírt megmaradni és rángatott, hogy menjek játszani. Gondolhatjátok, micsoda kitörő lelkesedéssel ültem le vele építőkockázni…közben potyogtak a könnyeim. Lehet, hogy én vagyok a gyenge, de azért nem egyszerű helyt állni ilyen helyzetben, miközben tudod, hogy tök egyedül vagy és nincs senki még arra a kis időre se, amíg elmúlik a fájdalom. És ez „csak” egy fejfájás volt.

1 óra gyötrődés után kezdett kimenni a fejemből a fájdalom, visszatért az élet belém és ott folytatódott a nap, ahol azelőtt abbahagytuk. Remélem, nem mostanában fog ledönteni a lábamról egy komolyabb betegség…

Örökmozgó

Két alapvető kategória létezik a pindurkák esetében: a korán izgő-mozgók és a lassan, megfontoltan, nem elkapkodós babák. Persze ennek vannak árnyalatai, de Bodza határozottan kijelenthető, hogy az első kategória nyertese. Ki tudja, melyik eset a jobb? Az mindenesetre biztos, hogy közel két hónapon keresztül 90 fokos szöget zárt be a lábam és a felsőtestem. Azzal a lendülettel, hogy minimanó felállt, nem kellett sok idő, hogy elkezdje felfedezni a világot. Egyes gyerekek esetében ez a kanapé hosszanti végén való kapaszkodásban ki is merül - vagy legalábbis, egy ideig kielégíti őket -, de persze nálunk nem ez volt a helyzet. Bodzus szinte az első perctől kezdve "egyedül" kívánta megismerni a lakás minden szegletét, de azért az anyai kezek ebben igen sokat segítettek. Egy ideig fájt a derekam a sok hajolgatástól, de egy idő után már beleszoktam, már fel se veszi a szervezetem, hogy non-stop fáj valamim! :) A védőnő mondta, hogy ne nagyon szoktassuk rá a gyereket arra, hogy sétálgatunk vele, inkább másszon, aztán majd idővel úgyis meg tanul magától járna...Na persze....tuti nincs gyereke, mert ilyet nem mondana! :) Bodza annyira rafkós volt, hogy valami ürüggyel mindig elérte, hogy végül sétálgatás legyen a dologból.

A kétkezes segítséget az egykezes, vagy inkább az egy ujjas sétálgatás váltotta fel. Bodzus annyira ragaszkodott az én mutató ujjamhoz, hogyha ne adj' isten valaki át szerette volna venni tőlem, sírásban tört ki! A kis hisztikirálynő! :DDD Az egyetlen megoldás az ujjlevágás lett volna, de úgy éreztem, arra még szükségem lesz, így maradt a maratoni sétálgatás....

Csak, hogy fokozzuk az érzést, egy idő után már nem volt elég, hogy csak úgy a nagyvilágba mászkálunk, már tárgyakat is elkezdtünk cipelni magunkkal. Volt nemegyszer, hogy apa cipőjével közlekedtünk 10 percen keresztül fel-alá a lakásban! Örök emlék marad! :)

Aztán jött a nevezetes dátum: 2013. augusztus 20. Az első önálló lépések. Egy ország ünnepelte. Azóta egyre ügyesebb, néha kicsit robotos a mozgás, de ha egyszer bemelegszik, nincs megállás. És ez így megy egész nap - egy nagyjából 1,5 órás (!) szusszanásnyi alvásidőt leszámítva (minek több időt pazarolni alvásra, igaz?!). Na de a cipekedés azóta se maradhat el:

A héten az orvosi rendelőben nagyjából 1 órát kellett várnunk, de Bodza nem unatkozott, fel-alá sétálgatott. Egy anyuka feltette azt a kérdést, amit az elmúlt 1,5-2 hónapban már többször megkaptam: Nem fárad el???? Deeeeee.....egyszer biztosan, de még várom azt a pillanatot! :)

Szurkolói élet

Az ember úgy gondolja - és talán egy ideig tudja is ezt az elvet tartani -, hogy semmilyen önmegvalósítási szándékkal nem fogja nevelni a gyerekét. Értem ez alatt a pl.: anya nem néptáncolt, na de majd akkor a gyerek! Bármennyire is próbálkozunk, azért valljuk be őszintén, biztos mindenki fejében megfordult, hogy de hátha a gyerek majd szeret néptáncolni és akkor majd bejárja az egész világot, ha már mi nem tehettük meg stb., stb., stb....

Nos nálunk ez az elv már a babaváráskor megdőlni látszott, amikor is egyik nap apa beállított a legkisebb méretű hokimezzel. :-) Az biztos, hogy Bodza már az anyaméhben magába szívhatta a szurkolás élményét, mivel rendszeres látogatói voltunk/vagyunk a mi "kis" hokicsapatunknak. Korábban jeleztem apuka irányába, hogy azért ne lebegjen lelki szemei előtt, ahogy a picinyke lánya magára ölti a hokis felszerelést és jégre száll. Na még csak az kéne...Megnyugtatott, hogy ááááá dehogy is. Azért meg kell mondjam, nem volt túl meggyőző! :-)))

És ha már itt az ősz, akkor mi más kezdődhetne az iskolán/óvodán kívül?! Hát persze....a HOKISZEZON! Ennek előszeleként a hétvégén Ocskay kupát rendeztek, aminek természetesen mi is szerves részesei kellett, hogy legyünk. Elővigyázatos szülőkként bevásároltunk egy fülvédőt manónak, mondván az esetleges hangzavartól nehogy megrémüljön. (Bár meg kell jegyeznem, hogy 2 héttel előtte egy több ezres tömegben, koncertekkel megtűzdelt fesztiválhangulatban olyan jól érezte magát hölgyike, hogy azért nem féltettem. Istenem, imádja a tumultust! :D) Néhány nappal előtte próbáltuk hozzászoktatni a fülhallgatóhoz, bohóckodva feltettük a saját fülünkre - jól kiröhögött -, majd mikor rá tettük, egy hirtelen mozdulattal ledobta magáról. Az igyekezet meg volt, csak hát....

Eljött a szombat, felszerelkeztem kajával, piával, pelussal, szóval vittem ismét a fél lakást, jól beöltöztettük Bodzust - mondván hideg lesz a csarnokban (nem baj, hogy kinn 30 fok van) - és irány a pálya. Mondanom sem kell, őrült meleg volt kinn, így aztán első feladat a gyerek 6 réteg ruhától történő megszabadítása volt.

A mi kis sajtkukacunk az első harmadot úgy végignézte, csak ámultam, hogy lehetséges ezt a gyereket egyhelyben is tartani?! :) Esküszöm kiköltözünk az edzések idejére, addig legalább szusszanok egyet! :) Figyelt, sikongatott, tapsolt, szóval igazi szurkolói vér csörgedezik az ereiben. :)

A második harmadra elfogyott a türelem, így végül felfedező körútra indultunk. Természetesen mindezt sétálva, így mire körbeértük a pályát, hadirokkanttá váltam, legalább is a derekamat nem éreztem. És ez még csak hagyján. Bodzus a nyár alatt megmutatta, hogy már egy igazán 21. századi csaj. Mit neki udvarlás...majd Ő kiválasztja a megfelelő személyt. Az esetek 95 %-ban az erősebbik nem képviselőit találta meg kortól függetlenül, illetve a nagy darab emberek vonzották. Na hát mondanom sem kell, hogy ezen célközönségből nem kevés van a pályán, így aztán ismerkedtünk egyfolytában. A torna svájci csapatának tagjait is becélozta, úgyhogy az idegen nyelv sem lehet akadály! Mondtam is az apukának, ha ismerkedni akarok új pasikkal, csak viszem magammal Bodzát. Egyből mindenki mosolygós, vidám és közvetlen lesz velünk! :) (Erre egyik barátnőm csak annyit mondott, hogy lehet, megnéznek és kedvesek, de kinek kell egy gyerekes anyuka :D Na ez ám az önbizalomnövelő hozzászólás :DDDD)

Két harmad után testileg és szellemileg is leamortizálódva hazaindultam Bodzussal, mert még egy harmad végigsétálása azt hiszem a 100%-os rokkantsághoz vezetett volna. Mindettől függetlenül végtelenül büszkék vagyunk rá, hogy ilyen kis ügyesen viselkedett és ismét bebizonyította, hogy számára nem akadály néhány száz ember jelenléte! Ennek tudatában legközelebb is - ha egy kis derékfájásra vágyom - tiszteletünket tesszük a csarnokban.

HAJRÁ VOLÁN!

(Az ősszel együtt megkezdődött a suli is, melyhez egy kis vidám szösszenetet fűznék csak! Élvezzétek! :DD

Rádiókabaré - Tanévnyitó)

Amikor beindul az élet...

Nem lehet azt mondani, hogy őrült módon unatkozunk az elmúlt néhány hétben. Azt leszámítva, hogy a hőségtől alig alszunk, amitől nálam az ingerültségi faktor az egeket verdesi, nagyon vidám napokat élünk meg. Bodza az utóbbi időben napról-napra újabb és újabb dolgokat kezdett el megtanulni. Ezek közé sorolandó a felállás, majd a mászás (ezek logikátlan sorrendiségét én se értem, de hölgyike így csinálta), és mostanában a járással kacérkodik. Ennek az lett az eredménye, hogy erősen fontolgatom egy őrző-védő cég álláshirdetésére önéletrajzom beadását. Hogy miért is? Mert manó mellett megtanultam 2 másodpercen belül bárhol ott teremni, eső tárgyat (jelen esetben hölgyikét) röptében elkapni. És ami még az erősségem, hogy a szép szóval jobb útra térítem az elveszett lelket, vagy ha ez nem segít, nagyon csúnyán tudok nézni. Persze Bodza ezekben az esetekben inkább fellelkesedik, huncut mosollyal rám néz, és már csak azért is rángatja a vezetéket vagy épp "rohan" a ventillátorra felkapaszkodni....szóval van helyzet rendesen.

És ha már a veszélyes helyzeteknél tartunk. Anno, mikor már kezdett érződni, hogy Bodza záros határidőn belül fel fog állni, vettem a kis okos könyvemet és elolvastam, hogy mi a teendő egy bababiztos ház/lakás megvalósításához. Nem hazudok, de vagy 8 oldalon keresztül csak azt olvastam, hogy ilyen élvédő, meg olyan záróbigyó, meg ez meg az....a 8. oldal végére zsongott a fejem. Az egészből nagyjából annyi maradt meg, hogy sarokvédőt be kell szerezni, vegyszerek, üvegek, gyógyszerek és egyéb nyalánkságok a magasba...Be is vásároltunk sarokvédőből, de kérdem én, minek????? Az útmutató szerint őrült szakszerűen feltettük az asztal sarkára, majd nagyjából 2 nap múlva, már mindegyik a földön landolt. (Hozzátenném, hogy Bodza ujjai is rásegítettek erre, de akkor miért nem lehet ezt másképp megoldani, ha egyszer gyerek miatt "szerelem" fel?!) Szóval ez nem jött be. 

Aztán beszéltük, hogy az egyik kis szekrényt (régen TV állványként funkcionált) majd valamelyik nagyszülő megnyeri, mert jelenleg virágtartóként üzemel és azok testi épségét - na és persze Bodzáét - valahogy jó lenne megőrizni. Az idő előrehaladtával - és lustaságunknak köszönhetően - a szekrény azóta is a helyén van, a virágok még egyben - néhány levél sínylette csak meg Bodza kíváncsiságát! Szóval ez sem lett elpaterolva. És ezt folytathatnám, de a lényeg, hogy inkább azt az elvet vallva, hogy meg kell mindent tapasztalnia a gyereknek - legyen az egy ujjbeszorulás fiók nyitogatáskor (persze nem non-stop) -, naponta legalább 100-szor használva a "nem szabad" kifejezést, majd elmagyarázni, hogy miért is nem lehet. Nem kicsit fárasztó, de szerintem ebből tanul a legtöbbet. Aztán az is lehet, hogy nagy hülyeséget csinálok, de ezt még első gyereknél meg tudja az ember tenni (másodiknál már biztos nem lesz ennyi mindenre idő).

És amikor Bodza szelektív hallása szűrte anya "nem szabad"-ját :)

Istenem, igazi csajból van :DDDDD

Reklám

Nem lehetek álszent és nem mondhatom, hogy a mi gyerekünk aztán abszolút nem nézhet tévét, úgyis lesz még épp elég ideje arra, hogy bámulja...már csak azért sem, mert ha nem kapnék némi ingert, akkor tuti beleőrülnék a nagy csöndbe (és a gyerekdalokba :D)! Így aztán reggel és este is nagyjából 1,5-1,5 óra engedélyezett tévé nézés, vagy inkább hallgatás van. E rövidke idő alatt is Bodza magába szippantott néhány szlogent, amiért megőrül, ilyen például az M1 csilingelő hangjátéka. Ha ez megszólal, az addigi - akár könnyes szemű - hölgyike vigyorgó pofival lesi a tévét és közben néz ránk azzal a tekintettel, hogy  "Ugye halljátok Ti is!". :-DDDD

A szlogenek mellett jelen pillanatban két reklám van a dobogós helyen. Az első, amit be kell valljak őszintén, fogalmam sincs miért kedvel, talán még egy kicsit meg is rémiszt, hogy az őszes halántékú úriemberekért már most oda van...oké, legyen néhány év korkülönbség, na de közel 60...! Íme, akiért Bodza megőrül:

Gyuri bácsi és a MindDig TV szerezte meg az első helyet.

A második helyen egy rajz figura végzett őrületesen idegesítő hanggal, mégis valamiért ez is bejött manónak:

 Most, hogy így nézem, lehet, hogy a kék háttér a nyerő??? :-)

 És ha már Kapcsoltam, akkor jöjjön egy kis vidámság, a klasszikus paródia:

Gálvölgyi - Kapcsoltam paródia

Ugye, hogy jó volt? :-)))

Olimpiára készülünk

Mint az ismeretes, a baba súlygyarapodásával egyenes arányban anya bicepsze is egyre nagyobb lesz. Lassan ott tartunk, hogy senki nem mer beszólni, hátha lekeverek egy nyaklevest, aztán megnézheti magát!

Ám ezzel nem ért véget "sportolói" pályafutásom. A 2016-os riói nyári olimpiára erősen gyúrunk Bodzával. És hogy hogyan? 

Minden a forgással kezdődött...egy ideig még működött a pelenkázón való pelus csere, kisebb-nagyobb babalefogási technika segítségével. Egy idő után azonban rá kellett döbbennem, hogy ez a hely kicsikét szűk lett Bodza és persze az én számomra is. Így aztán ezen műveletet a játszószivacson  folytattuk. Mit is mondhatnék? Katasztrofálissá váltak a pelenkázások, az addig gyorsasági rekordom már a múlt árnyékába veszett, nemsokára egy lassúsági negatív rekordot sikerül felállítanunk. Az eddigi legrosszabb teljesítményünk egy reggeli átöltözéssel egybekötött pelenkacsere volt kemény fél óra alatt. Nem kicsit leizzadtam a végére, Bodza vidáman vigyorgott, engem meg az agybaj kerülgetett. És csak, hogy ne hogy jó legyen nekem, mióta ül, sőt felhúzva magát áll a hölgyike, azóta még rosszabb. Nagyjából addig bírja fekve, míg a pelenkát leeszkábálom róla, onnantól egy villámlendülettel már hasra is fordult - mit érdekelve őt, hogy akár a tegnapi ebéd épp a popsiján virít. Anya egy birkózót megszégyenítő mozdulattal visszarántja a gyereket a talajra, próbálva az ebédet levakarni róla, magáról - és a szivacsról -, de ahogy ez megtörténik, Bodza gondol egyet és felül. Na ez az a helyzet, amikor se előre, se hátra...ő ül, én nézem és közben 3 miatyánkot elmondok, hogy csak most ne kezdjen el pisilni (az esetek 80%-ban megússzuk :D)! Ekkor úgy döntök, hogy marad az öltöztetés, így egy hirtelen mozdulattal rávarázsolom a bodyt, majd ismét földre teperve nagyjából 15 másodperc alatt rárakom a pelenkát (istenem, 8 hónappal ezelőtt még akár 5-10 percig is eltartott egy csere, most meg....no, hát gyakorlat teszi a mestert). 

Úgyhogy remélem, hogy a következő olimpián is még lesz birkózás...kár lenne ekkora tehetséget elpazarolni :D

Csak nehogy egyszer így járjak :D:

forrás: babaszoba.hu

"Könnyű álmot hozzon az éj"

Az elmúlt néhány hét az alvásról – pontosabban a NEM alvásról szólt és sajnos a mai napig tart. Ezen kevésbé örömteli pillanatokkal éjszaka lep meg minket Bodza. Az még csak hagyján lenne, ha ez egy-két alkalom lenne… de nem, 1,5-2 óránként jelzésértékű nyöszörgésbe kezd és innentől nincs megállás. Kezdeti „lelkesedésemben” még számoltam, hányszor és mikor kellett felkelnem. Ma már nem. Ma már csak automatikusan a nyöszörgésre ugrás, cumi szájba be, várakozás – hátha hatásos és visszaalszik -, sikertelen próbálkozás esetén villany fel, simogatás, könyörgés a gyereknek, hogy aludjon, miközben Bodza bepörögve vigyorog és ekkor már tudom, nincs más hátra…szoptatásra fel! Így telik el fél óra…alvó gyerek vissza ágyba, anya vissza ágyba és jöhet az alvás – kb. 1,5 óráig. Hát nem mondom, hogy nem fárasztó, sőt. Reggelente már nem megy az ágyból kiugrás, sőt imába foglalom Bodza nevét, ha 8-ig elalszik. És az okok? Ohhhh, eleinte még kerestem: biztos az időjárás, a frontok, a szél, az eső….vagy talán a telihold? Aztán mostanában már csak annyi a válasz: jön a foga – legalább is valahol biztosan, mert egyelőre még apró jelét se mutogatja, leszámítva az örökös nyáladzást, aminek következtében kis csigaként lekövethető a lakásban, merre is járt a gyerek! J Azért nem hagyott nyugodni a dolog és modern anyukához híven természetesen az internetet bújtam. Sajnos nem jó hírek fogadtak: állítólag 7-10 hónapos kor között a leggyötrelmesebb az alvás. Jelentem, tapasztalom! Csak lenne már vége….

Ha már internet. Biztosan gyakorlott anyukák ismerik a kismamablog.hu-t, mely a mai anyukák mentsvára, szinte bármilyen ügyes-bajos dologra talál választ gyerekével kapcsolatban, mégpedig igencsak mélyrehatóan. Ha gyereked széklete a szivárvány minden árnyalatában pompázik, biztosan itt fel van állítva a diagnózis és hogy mi a megoldás! J Na ennek az oldalnak van facebookos hivatkozása, ahol nap, mint nap újabb és újabb témák kerülnek előtérbe, amihez hozzá lehet szólni. Eleinte még lelkesen olvasgattam az anyukák kommentjeit, de aztán rájöttem…Magyarországon annyi TÖKÉLETES anyuka él, hogy már lassan a hányinger fogott el. Az egyik „kedvenc” témám, a gyerekkel való együtt alvás. Ez alatt nem első körben az „anyuka elvonul külön ágyra a gyerekkel” való együtt alvást értem – bár nekem ezzel kapcsolatban is vannak fenntartásaim (micsoda szívtelen dög vagyok :D) -, hanem amikor a két szülő közé bedugva alszik a kismanó. Na itt nálam valami elszakadt, miközben a 122. olyan kommentet olvastam: „Az a legcsodálatosabb dolog, amikor hallom a kis szuszogását egész éjszaka, nincs ennél jobb a világon”….és hasonlók. Biztos most sokan nem fognak szeretni ezért, de egyszerűen nem is értem, hogy lehet úgy aludni, hogy ott a gyerek a két felnőtt között? Én egyfolytában azon paráznék, hogy ráfordulok a gyerekre. Arról nem is beszélve, hogy az a minimális különlét, amit eltölthetsz gyerek nélkül is megszűnik létezni! Na mikor a sok-sok szuperanyuka hozzászólás után egy férfi merészelte feltenni a nagy kérdést, hogy miért csodálkozunk a sok válás miatt, miközben intim együttlétre nincs is lehetősége a párnak….azokat a lehurrogásokat! Ekkor mondtam, hogy elég volt! Azóta csak mértékkel követem figyelemmel ezt az oldalt is!

És csak hogy témánál maradjak, Bodza a firgi-forgás mellett elkezdte magát felhúzni a kiságy rácsába kapaszkodva. Imád az ágyban kúszni-mászni, ám ez meg is nehezíti a délelőtti altatásokat. Igencsak érdekes pozíciókban sikerült elaludni a hölgyikének. Íme néhány lesifotó:

A nélkülözhetetlen ruhacsipesszel

A kakukktojás:

3-6...

Mivel lassan Bodza már a 7 hónapot is eléri, ezért gyorsban történjen meg az elmaradt 3-6 hónapos időszak.

Meg kell mondjam, igencsak termékenyre sikeredett ez a néhány hónap. Kezdjük ott, hogy tévé nézési szokásunk az elmúlt fél évben 180 fokos fordulatot vett, mondhatni szinte nem nézünk semmit. Ámde néha-néha reggelente benyomjuk a készüléket, hogy azért valami infó ragadjon ránk a hétköznapokból. Ezen esetek többségében Bodzával jobbra-balra mászkálunk, teszünk-veszünk a lakásban, a tévé pedig továbbra is megy. Általában 10 óra környékén feltűnik, hogy már nem is az a műsor megy, ami minket alapvetően érdekel. DE! Azt kell mondjam, ennyire még életemben nem lettem felvilágosítva, hogy hogyan kell használni a "gurmi kúkert", Annamari a "gurmi kúker" háziasszonya olyan 6 fogásos kaját rittyent a családnak fél óra alatt egy edényben, hogy öröm nézni! :) És akkor még nem beszéltem az "er bráááá"-ról, amiből megtudtam, hogy ha olyan hülye vagy, hogy hat mérettel kisebb melltartót vásárolsz, a melled jobbra-balra kilóg belőle és  bevág a pántja, akkor nincs más megoldás csak az "er bráááá"! :) Hja és ha a lakásodat ellepte a porcica, kiöntötted a kávét a konyhában, akkor annak összetakarítására csak 1 (!) megoldás létezik...

Ha egy kicsivel többet fizetsz, mint a kiírt ár, megkaphatod ezt a csillogó mosolyú szépfiút is. Elképzelem, ahogy a lakásunkban egy szál köténykében a "sztiki bá-di"-jával hengerelgeti össze a porcicákat! :) Szóval egy szó, mint száz, ki vagyunk kupálva Teleszopós csodaeszközök használatából!

Igyekszünk Bodzával minél csajosabb programokat beszervezni. Az idei év az esküvők évek, mivel két barátnő is beadja a derekát. Ennek eredményeképpen mi más csajosabb lehetne annál, minthogy menyasszonyi ruhapróbán vettünk részt. Bodza ekkor még inkább csak a szemhéján keresztül figyelte az eseményeket, bár néha egy-egy nyikkanással jelezte, ha valami nem volt kóser. Csak hogy a lányzó ízlését tovább formáljam (illetve már most tanítom neki, milyen kis hp (hisztis p...a) ne legyen felnőtt korára), vasárnaponként bele-belenézünk a TLC-n futó esküvős műsorba. Meg kell hagyni, anya jobban élvezi, de hát ennyi szórakozás nekem is jár! :)

A játékosság igencsak előtérbe került. Először a hűtőmágneseink sínylették meg, így most már rendelkezünk fejetlen tehénnel, félbetörött Portugáliával és romjaiban heverő görög tállal is! Aztán következtünk mi, vagyis szülők. Most már egyre ritkábban kell fodrászhoz járnunk, mert Bodza gondoskodik a hajritkításról (apjának az évek előrehaladtával amúgy is egyre kevesebb a hajszála, na most ezt a folyamatot sikerült felgyorsítani)!

Bodza nem az az egy helyben elfekvő típus, ő szeret mindenről tudni, neki mindent látnia kell. Valószínűleg ezért is történtek meg viszonylag gyorsan az első hasról átforgások, aztán jöhetett fordítva is. Közben hasizomra is erősen gyúr, mivel egyfolytában fel akar ülni és a fejét emelgeti. 

Kicsit félek, mi lesz velünk, ha elkezd járni...eddig "csak" a térdünk ment tropára, ezután a derekunk is...3 éves korára hadi rokkantak leszünk! :)

Hajlékonyságát dicséri (vagy inkább néhány alkalmas baba-mama jóga eredménye? :D)...

Természetesen először anya megmutatta, hogy is kell ezt csinálni, aztán csak utána ismételte Bodza a tudományát! :D

A testi fejlődése mellett színésznői tehetségét is kamatoztatja...azt kell mondjam, már szinte tökélyre fejlesztette. Amellett, hogy alapvetően egy igencsak önfejű lányzóról van szó, még a szokásos "elsőgyerekeselkényeztetés" szindrómában is szenved szegényem. Így aztán egy nyekkenés után már 3-an ugranak/ugrottak teljesíteni a kívánságát! Na ennek az lett az eredménye, hogy most már játszva átvág minket, egy kis szájbiggyesztés, némi könny összegyűjtés a szemben és ez a tekintet:

Lehet ennek ellenállni???? Hát nem igazán, így aztán a közel 7 kilójával hölgyike még mindig előszeretettel van kézben. Egyetlen előnye, hogy bicepszre már nem kell gyúrnunk! :)

A nap egyik legjobb pillanata a fürdés. Nálunk egyelőre még a nappaliban történik ez az esemény. Manó imádja a vizet és ha apa túlzóan sok vízzel tölti meg a kádat, Bodza gondoskodik róla hogy megfelezze ezt a mennyiséget néhány lábrugival. A szőnyegünk ezen része igen alaposan van tisztítva nap, mint nap.

Beújításképpen kaptunk levendulás habfürdőt - ami állítólag nyugtató hatású, jelentem, mi nem vettük észre -, aminek adagolását apa "kicsit" túlméretezte, így Bodza szó szerint kis HABleány volt. Néha belefújtunk a fürdőkádba, hogy lássuk, manó még ott van-e...:D

A 6. hónapot betöltve úgy döntöttünk, életmódot váltunk és nekiindulunk a hozzátáplálás göröngyös útjának. Egyelőre a gyümölcsvegyítésnél tartunk (illetve a néhány nappal ezelőtt debütált a krumpli-sárgarépa, meglepő módon simán vettük az akadályt), az alma-őszibarack párosítás nagyon ott van a szeren, már szinte egymaga szeretné bekanalazni, aminek ez az eredménye:

Szóval nem volt unatkozás az elmúlt hónapokban és ezek után csak még izgalmasabb lesz!

Felejtős nap...

Ha lehetne ilyet kérni, biztosan kihagynám ezt a mai napot az életemből. 

A nap egyetlen vidám pillanata Bodza reggeli fekvő pozíciója volt:

Na innentől kezdve kész katasztrófa volt minden. Hogy is foglalhatnám jobban össze, minthogy egy nyafogósnyügősködőssemminemjófejfájós napot hagytunk magunk mögött. Manó ébredését követő egy órán belül kezdődött a nyaffogás, aminél talán még az is jobb, hogy ha sír. Már tökélyre fejlesztette ezen tudományát, úgy tudja csűrni-csavarni, hogy azt "öröm" hallgatni. Ha így raktam az volt a baj, ha úgy raktam az volt a baj, így végül nem maradt más, mint a sétáltatás...Ettől a csodálatos időtől én is tiszta kóma voltam, de hősiesen elintéztünk minden anyák napjával kapcsolatos teendőnket.

Hazaérvén úgy tűnt a sétálós alvás jót tett mindkettőnknek, így azzal a merész gondolattal álltam elő, hogy az egyik nagymama ajándékát, ami egy gyurmás kéz vagy láb vagy mindkettő lenyomatos kép, megcsináljuk Bodzával. A doboz alapján az elkészítés max. 2 perc, így nagyvagányan nekiálltam. Vad gyúrás, kinyújtás után jöhetett a kéz belehelyezése - mivel első szándék az volt, hogy a két kis mancs kerül megörökítésre. Az egyik kéz még csak hagyján volt, bár hozzátenném, ahányszor közelítettem a gyurma felé, Bodza ökölbe szorította a kezét. Aztán jött volna a másik, amikor is sztrájkba kezdett és az istenért nem nyitotta szét a kezét. Legalább 3x megpróbáltam, újragyúrás, nyújtás, közben már az éhenhalás szélén álltam, megfájdult a fejem, manónak is tele volt már a bugyra, mire úgy döntöttem, inkább a talpakkal próbálkozom. Hát az se volt egyszerű, mert vagy kevésbé nyomtuk bele, vagy nagyon....Szerintem ma a Baby Art gyártói többször is csuklottak, mert igencsak emlegettem őket. :) Mondtam is apukának, hogy lőjjön le, ha máskor is ilyen ötletem támadna, annak mindig csak rossz vége lesz. :) Nagyjából egy 20 perces tortúra után úgy döntöttem, hogy amilyen lett, olyan lett, mama reméljük értékelni fogja törekvésünket!

Gyors evés után irány volt a játsziszőnyeg, mert manó türelme ekkor már igencsak véges volt. A délelőtt ismétlődött, én próbálkoztam lefoglalni, ő nyüsszögött, nekem az agyam (helye) szét akart robbanni a fájdalomtól - amit a nyafogás csak tovább rontott. Többszöri próbálkozás után végre valahára Bodza elaludt, így én is bedobta egy gyors szunyát kiheverve az addigi eseményeket.

Az ébredés utáni eseményeket nem részletezem, olvasd el ismét a bejegyzés elejét, mivel szinte ugyanott folytatódott, ahol abbahagytuk. Rettentő módon örülök, hogy ez a nap lezárult, rühellem az ilyen időjárást, a frontokat, mert annak biztosan csak kínszenvedés lesz a vége....

0-3...

Aki ismer, tudja, hogy nem egy ősanya típusnak születtem, a babavárás 9 hónapjából sem csináltam túl nagy fesztivált. Némi öniróniával, humorral próbáltam ismerőseimnek felvázolni, mire számíthatnak, ha még nem élték át ezeket a dolgokat, illetve azok is jókat derültek, akik már túl voltak a "megpróbáltatáson". 

Napjainkban a tévéből folyó állapotos cölöp hölgyikék nyilatkozatai, miszerint a babavárás a világ legcsodálatosabb dolga, illetve nem szól másról az élete, csak hogy a babára koncentrál....na ezeknek biztos nem arról szólt az első 3 hónap, hogy szimbiózisban éljenek a wc kagylóval...:) 

Akkor jöjjön az első gyerekes családmodell küzdelmes 3 hónapja...

Az első heteket röviden úgy tudnám összefoglalni: anya-apa üveges tekintettel mered a távolba, gyerek esetenként (napszaktól függetlenül) úgy rázendít, hogy az egész utca ezen csodás eseményt élvezi, ekkor anya-apa utolsó mentsvárként elkezd a gyerekkel fel-alá sétálni. Ami nem is lenne annyira borzasztó, ha egy néhány száz négyzetméteres házban laknánk, de az a 49 nm, ami jelen pillanatban adott, eléggé bekorlátozta a mozgásteret. Egyetlen előnye a sétafikálásnak, hogy most már csukott szemmel is le tudnám rajzolni a lakás minden egyes centiméterét…:) Azért már látom a jövőnket is, Bodza igazán kondiban tart minket, bár ezektől a totyorgó sétálgatástól lassan mindkettőnk térde kezd tropára menni. No, majd a nagymamák hozhatják a gyereket látogatóba a kórházba, mert anya-apa lerokkant a sok sétáltatástól! J

A terhesség alatt egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány kismama újságot vagy cikket olvastam, bízva abban, hogy az ösztönök majd megsúgják, mi a helyzet. Ezen elvemet Bodza érkezésével szintén tartottam…….egy ideig! Aztán jött egy éjszaka, mikor este 8-tól éjjel 3-ig a baba csak sírt és sírt és sírt és olyan elvetemült gondolat is felmerült bennünk, hogy levisszük sétálni, mert a babakocsi csodákra képes. Az egyetlen visszatartó erő a mínusz fokok voltak, így aztán maradt a kifárasztásos módszer. A néhány órás alvás után másnap felkerekedtünk és meg se álltunk egy könyvesboltig, ahol is megtaláltuk a „BABABIBLIÁT”! J Na ebben aztán tényleg minden benne van,  amatőr kezdőknek csak ajánlani tudom….ha már az ösztönök nem működnek. Zárójelben megjegyezném, hogy amikor több órás éjszakai ordítás után hulla fáradtan és tiszta idegbajosan bedőltünk az ágyba, majd kb 3 órás alvás után kelhettünk fel, és ez fogadott minket

 és onnantól elfelejted minden bajod-fáradtságod! A nagyon sok nyálas-csöpögős mondat közül, mely az anyaság gyönyörűségéről papol, na talán ez az egyik, ami valóban igaz! 

Az anyai lét az addigi határozottságot kiöli az ember lányából, eltűnik az addigi magabiztosság (legalább is részben) és mindenen el tudja bőgni magát (ez a terhességem kezdeti időszakára emlékeztet). Már látom magam előtt, ahogy Bodza első anyák napi ünnepségén az első sorban ott fogok bőgni szorongatva egy 100-as papír zsebkendő csomagot! JJ

És hogy micsoda együttérzés van bennem, bizonyítja az első, két hónapos oltás. Jeleztem az apukának, hogy én egyedül nem viszem el dokihoz a gyereket, mert nem vagyok képes lefogni a kis tücsköt. Így aztán ment az egész család, én gyomorideggel, Bodza vidáman és jókedvűen mosolyogva doktor nénire. Ilyenkor mi jut eszedbe? Hát hogy szegényem itt örömködik, nem tudja mi vár még rá….na már itt erősnek kellett lennem, hogy ne kezdjek el könnyekben kitörni. És jött a pillanat….apuka egyik lábat lefog, dokinéni másik lábat, anya a háttérben áll és nézi a baba arcát, akinek a mosolyból egyik pillanatról a másikra görbült szája lesz és elkezd ordítani. És ha ez még nem elég, a másik lábába is megismételték. Na akkor már elszakadt nálam is a cérna és ott bőgtem a háttérben. Bodza már rég túl volt a sokkon, amikor engem a doki néni még mindig nyugtatott, hogy ez csak a gyerek érdeke, én meg szippogva mentem öltöztetni a kis tökmagot! J Szóval engem jobban megviselt. Azóta már tovább edződtünk (sajnos), mivel vérvételre is kellett mennünk – nem részletezem, de Viktorral lelkileg leamortizálva jöttünk ki a kórházból, miközben Bodza a kocsihoz kiérve már aludt – és a 3 hónapos kötelezőt is megkapta.

Az örökös aggódás tényleg igaz, lassan minden héten doki nénihez járunk, mert valami mindig van. Egyszer egy kis szemgyulladás, aztán nyálkás kaksi….szóval a csütörtöki napokra akár be is írhatnám állandó proginak a doktor nénit (legalább megjegyzi a nevünket :D). 

Az egészséges életmódot követve, elkezdtünk járni baba-mama jógára. Tök jó program……persze csak akkor, ha a gyerek kipihent, mert különben a fél órát végigszoptathatom, hogy nyugi legyen.  Az óra elején babamasszázst tartunk, amit őnagysága borzasztóan élvez, ám van, hogy ezzel számára be is fejeződött az óra. Kis önző, amikor már anya is mozoghatna egy kicsit, akkor jön a nyivákolás.  Ettől függetlenül töretlenül járunk, mert kell az emberi társaság…a tutujgatáson kívül rádöbbenek, hogy a többieknek sem egyszerű és ez bármennyire szemét dolog, azért megnyugtat.:-)

Az egyik nagy mérföldkő volt az elmúlt 3,5 hónapban, hogy kijelenthető, Bodza 2014 szeptemberétől a bölcsi padlóját fogja koptatni. Január nagy feladata volt, hogy most már ténylegesen eldöntsük melyik bölcsi lenne a baba számára a legmegfelelőbb. Hatalmas nagy szerencsénkre a kiválasztott bölcsiben volt ismerős, így nagypapai közvetítéssel (csókosak lettünk) tutkó, hogy mehetünk jövőre! J  Elvittem a jelentkezési lapot a bölcsi vezetőjének és mint kiderült mi már a 15.-ek voltunk a jövő évi listán. Többen mondták, hogy ahogy megszületik a gyerek, már be is kell iratni, mert akkor nem biztos a hely….na de most őszintén, ki az, akinek a kritikus első 6/8 hétben még arra is futja idejéből/energiájából, hogy ezt elintézze?! Szerintem nem sokan. 

A január amúgy pikk-pakk elment, szerencsémre anyu rengeteget volt velünk – köszönhetően a táppénznek – és a másik nagymama is kitett magáért. Nekik köszönhetően még nem merültünk el a porcicákban és a vasalatlan ruhákban. Bár azért hétről-hétre egyre több mindent tudok én is csinálni Bodza mellett (mosogatás, mosás, teregetés, néha már vasalás is 16 részletben), de azért a nagyját még mindig csak nagyszülői segítséggel tudom ellátni. Mondtam is Viktornak, nem tudom mások hogy a fenébe csinálják meg baba mellett, de nekem nehezen megy. Hozzá kell tenni Bodza nem a nappali alvás mintaképe. Ha a popója alatt nem rezeg a babakocsi, akkor csak 20-30 perceket alszik egy huzamban az ágyikójában. Na ennyi alvás mellett nem egyszerű házimunkát végezni, pláne úgy, hogy minden zajra megrezzen! J Bezzeg, ha sétálunk….az egész napot lenn tölthetném vele se ébredne meg.  Eddig is vártam a tavaszt, de így meg aztán pláne! J Meg is voltam lőve, amikor a januári nagy hóesésben a lakás fogságába estünk…jesszus, mit kezdek egy húsz perces alvás után a kis tekergő-nyekergővel….nem azok a napok voltak életem legélvezetesebb napjai! J De mindent túl lehet élni. Ráadásul az anyaság arra is megtanítja az embert, hogy mindent, nem hazudok, MINDENT meg lehet oldani egy kézzel. Bodza mióta egyre jobban figyeli a dolgokat, az addigi sétaigényét megduplázta, így a kajálás utáni 1 órányi fekvést követően kiharcolja magának a sétálást. És ez nem ám olyan kézbenelvagyoknéhasétálokmajdpihenek mozgás….nem, nem….itt kőkemény mászkálás van. Ráadásul már az sem mindegy, hogy tartjuk a kezünkben, mivel most már mindent látni akar, így kifele kell tartani. Ezeknek a sétálásoknak mostanában ez az eredménye:

Vagy ez:

A kis sajtkukac egyszer csak belassul, majd már csak azt veszem észre, hogy a fej lekonyul, esetleg halk horkolás (tiszta anyja J). Szóval nincs kímélet, fittyet hány nagymama fájós hátára, a szépen gyarapodó súly miatt 10 perc séta után vér már nem kerül a karba, a csuklót már nem érzi az ember, de ha alvás az ára…hát legyen!  Nincs szebb látvány az alvó babánál! :-)

A január másik nagy eseménye volt, hogy az eddig is gyönyörű kis csajszika még csajosabb lett, fülbevalót kapott! Nagyon ügyesen viselte a fülbelövést, csak egy pindurka sírás volt, de amilyen hirtelen rázendített, olyan gyorsan meg is nyugodott. Apának is nagyon tetszett – bár ő nem lelkesedett az ötletért, ő azt az elvett vallotta, hogy majd akkor legyen, ha ő is szeretné, de hát istenem, ismét a női akarat győzött….

A február nem is kezdődhetett volna jobban, most már tudunk hasról hátra fordulni!  Első körben ez inkább csak egy oldalra eldőlésnek tűnt, mint aki részegen kúszik-mászik a földön és az egyensúlyát valahol félúton elveszítve egyszer csak gondolva egyet eldőlt jobbra! :-) Azt a meglepett arcot látni kellett volna….csak skubizott, hogy ez most mi a pék volt?!

A forgás/dőlés mellett már beindult az ágyban forgás is. Előszeretettel találom mostanában úgy reggel/éjszaka, hogy totálisan keresztbe fekszik az ágyban. Ha nem lenne a rács, ki tudja hol találnám másnap a gyerekemet….

A gügyögést már jó egy ideje nyomatja, azonban két új őrület.

Íme az egyik:

Ennek több variációját is tudja, van az egyujjas mutatóujja, aztán van a mutató-középső együtt, extrémebb helyzetekben hüvelyk-mutató-középső együtt, és amit már nem igazán lehet tovább fokozni, az a teljes ököl bekapása. Nagyon édes, mert néha annyira dugogatja be magának, hogy kicsit túlszalad és elkezd köhögni! :-)

Az ujjszopás eredményeként a lakásban lehet már látni merre jártunk, mert Bodza mostanában mindent nyállal megjelöl. Hát Istenem, Juliska kenyeret szórt el, hogy megtalálják, Bodza nyálcsíkot húz maga után. Na ebből következik a másik őrület, ami hatalmas nagy öröm és játék most neki, hogy nyálbubit fújogat a szájával! :-) Ha fokozni akarja a helyzetet, akkor ezen tevékenysége közben még gügyög is! Nem kevés vidám percet okozva nekünk…. :-)

Már oly' régen...

Az ötlet, miszerint jó lenne néha kiírnia az embernek a gondolatait magából, már nagyon régen megfogalmazódott bennem. A kérdés csupán csak az volt, mi is lehetne a fő csapásvonal, ami mentén el merjen indulni az ember gyereke. Az ötlet csak nem jött, csak nem jött, közben telt-múlt az idő, az életemben csupa-csupa fordulat állt be - ami egyeseknek snassznak tűnhet (lánykérés, esküvőszervezés, házasság...) -, mire aztán jött két csík. Azóta a két csíkból egy tünemény fél éves hölgyike lett, Bodza baba. Innentől kezdve nem volt kérdés, miről is szólhatna ez a blog.