Az idei évben valahogy jobban vártam a decembert, mint úgy általában. Ennek egyértelmű oka, hogy majd' megöl/t a kíváncsiság, miképpen fogadta/fogadja Bodzus Miki bácsit és Jézuskát. Azt kell mondjam, várakozásaimnak megfelelően alakultak a dolgok. A Télapó érkezése előtt egy héttel már fűtöttem manót, hogy nemsokára érkezik a Mikulás, úgyhogy jó kislánynak kell lenni, mert különben csak virgács kerül a cipellőbe. Nem állítom, hogy Bodza minden szavamat értette, az biztos, hogy a jó kislány szavak hallatán hirtelen szelektív hallása lett...:D No de sebaj, ennyi még belefér.
Apa kora hajnali távozása miatt abban maradtunk az öreggel, hogy hatodika este látogat el hozzánk. Ennek ellenére reggelre egy pici és egy nagy miki csoki várt minket a szobában. Bodzának nem kellett több, egyből lecsapott a lehetőségre, meg sem várva, hogy a csomagolást eltüntessem:
Ez volt élete első csokija, nem volt gond az ízvilág elfogadásával. Mivel étcsoki volt, aminek ismeretes jótékony hatása, és szerettem volna, ha még az idén landol valami szilárdabb a pelusba, így csak kisebb hiszti árán sikerült a mennyiséget korlátoznom. Ezt követően a szokásos reggeli rutinok következtek: könyörgés az etetőszékben, hogy ne csak tejjel lakjon jól, aztán jöhet a negyed órás kergetés egy már rutinnak vélt peluscsere miatt, sírás, elszökés, visszahozás, lefogás, peluscsere, könyörgés új ruha felvételéért, majd újabb könyörgés a cipő, sál, sapka, nagykabát kombináció rátukmálásáért (eddig is utáltam a telet, de gyerekesként meg határozottan kijelenthetem, hogy gyűlölöm). Mire elindulunk az én hátamon már folyik a víz, a gyerek nyűglődik, amíg én felöltözök - pedig ebben is már rekordidőket döntögetek - és akkor irány a babakocsi. Ez a "kis" folyamat nagyjából egy háromnegyed órás procedúra.
Úti célként a belváros lett kitűzve, hogy felleljünk egy éppen ott kóválygó Mikulást - na jó, nem volt nehéz, mivel minden évben a Fő utcán járkál fel-alá. Megérkeztünk, megtaláltuk az öreget, mutattam Bodzának, hogy ott van, majd elmagyaráztam, hogy kiveszem a kocsiból, odamegyünk hozzá, mosolygunk egy jó nagyot és kapunk csokit. Gondolván, az édesség szó hallatára majd lelkesedni fog, kivettem a kocsiból és Bodza egy 180 fokos fordulatot véve elindult galambokat kergetni. :D Na ennyit a magyarázkodásomról és lelkesedésemről. Egy ideig vártam, hátha felfedezi ő maga a piros ruhást, de semmi. Így kezembe vettem az irányítást és manót és odasétáltunk hozzá. Szerencsére csajszikám hozta szokásos jó formáját, semmi ijedtség, vigyor az arcon, küldött egy hatalmas cuppanost a Mikulásnak, aminek meg is lett az eredménye: egy zselés szaloncukor. Be kell valljam, az édesség nálam landolt - gyönyörű, mi?! Gyereket megdolgoztatom, én meg megeszem a jutalmat, szép kis anya! :)
Jövőre már egy kétsorossal is készülünk az öregnek....hátha több szaloncukrot kapunk! :D
