A múlt héten megtörtént, amitől
igencsak tartottam. A túlélésemért küzdöttem…nem tartott sokáig, de az az 1 óra
maga volt a pokol.
Bodza déli szundijának kellős
közepén elkezdtem érezni, hogy valami nem okés, a bal szemem ki akar esni és az
agyam helyén igen tompa fájdalom kerített hatalmába. Gondoltam, kevés folyadék
került a szervezetembe, így nekiestem egy másfél literes ásványvíznek. A várt
hatás elmaradt, cserébe 10 percenként futkostam a kis házba… A fejfájás csak
tovább erősödött. Időközben Bodza úgy döntött nem hajlandó többet aludni, így
egy „kellemes” migrénes fejfájás mellé kaptam egy nyüsszögő csajszikát is.
Csak, hogy fokozzam az élvezeteket, egy enyhe hányinger is elkapott, így a
terhességem korai szakaszára emlékeztetően szimbiózisba kerültem a WC
csészével. J
Bodza pedig csak ott állt mellettem és kikerekedett szemekkel figyelte
„haldoklásomat”. Várva a gyógyszer hatását, lefeküdtem az ágyra, ahol
csajszikám természetesen nem bírt megmaradni és rángatott, hogy menjek
játszani. Gondolhatjátok, micsoda kitörő lelkesedéssel ültem le vele
építőkockázni…közben potyogtak a könnyeim. Lehet, hogy én vagyok a gyenge, de
azért nem egyszerű helyt állni ilyen helyzetben, miközben tudod, hogy tök
egyedül vagy és nincs senki még arra a kis időre se, amíg elmúlik a fájdalom.
És ez „csak” egy fejfájás volt.
1 óra gyötrődés után kezdett
kimenni a fejemből a fájdalom, visszatért az élet belém és ott folytatódott a
nap, ahol azelőtt abbahagytuk. Remélem, nem mostanában fog ledönteni a lábamról
egy komolyabb betegség…
