Ilyen elmaradásban nem mostanában voltam. Már túl vagyunk egy nyuszis ünnepen, ami a tavalyi évhez képest már izgalmasabbra sikeredett. Bár hóesés nem volt - pedig lelkiekben készültünk, hogy keresnünk kell egy másik autót, ahova átülhetünk -, mégis az újdonság erejével hatott Husinál az ajándékgyűjtögetés. Bár, ha őszinte akarok lenni, ez csak egy pontig volt érdekes. Az egyik dédinél kezdődött a tojásszedés, a lelkesedés határtalan volt, csoki nyuszik, szines tojások szanaszét. Bodza bemutatta, hogyan kell fél méteres magasságból beletalálni a főtt tojással a vödörbe. Nem sok ép darab maradt. Aztán indultunk a következő állomásra. Ott szintén elszórva a banán, tojás...és ekkor jött a fordulópont. Bodzus meglátta a Dörmi csokit. A banán visszakerült a földre - hiába győzködtük a lányzót, attól még, hogy rózsaszín csokifelhő van a szeme előtt, a banán még maradhat a kosárban. De nem, hajthatatlan volt, módszeresen kipakolta az addig megtömött kis fonottat, majd üresen lerakta a földre és már csak a csokimajszolás maradt. Onnantól kezdve tojhatta a nyuszi a filctollkészletet, meg a kréta szettet, semmi sem volt már érdekes. Tanultunk - vagyis a nyuszi - az esetből. Jövőre a csokiszett az utolsó fűfészekben fog landolni, az tuti! :-)
Amit a legjobban "imádok" ebben az ünnepben, természetesen a locsolkodás. Bár az évek alatt igen megcsappant a locsolni szándékozó férfiak létszáma, jelentem, továbbra is hervadásmentesen átvészelem az éveket. Mily' hihetetlen!:-) No, de most, hogy itt van hölgyike, próbáltam őt is bevonni ezen szép hagyományba. Bár kértem az urakat, hogy az ő locsoló részét is rám fújják, Nekem már úgyis mindegy. A tojásosztogatás azonban Bodzus feladata volt, amit akkora örömmel tett, hogy az első 3 locsolónknak odaadta az összeset...:-D Anya persze titokban visszakunyerált néhányat, csak hogy ne maradjunk szégyenben a többi fickó előtt!
Szóval túléltünk, nem hervadunk, szerintem jövő évig kitart a virágzásunk, Bodza meg most pláne virágzik, így május közepén! :-D
A húsvéton túllendülve megjött a május elseje, felvonulni nem vonultunk, de egy sportos majálisra ellátogattunk.
Csajszika nagyon élvezte a tömeget, a rengeteg gyereket. A majális egyik támogatója a Riska volt, így két "szerencsés" fickó megnyerte, hogy a nyári hőségben egy ilyen jelmezben rohangászhasson.
Bodzusnak nem kellett több, rohant a tehénfiúk után, majd odaérve csak nézte őket és vigyorgott.
A bocik iránti lelkesedése mindaddig kitartott, míg meg nem látta a gyerekeknek felállított trambulinokat. Alig tudtam lefogni, hogy legalább azt várjuk meg, míg a bent ugráló gyerekek kijönnek. Szerencsére ez a pillanat gyorsan eljött, mert szerintem még 1-2 perc és Bodza maga terelte volna ki a kölyköket az ugrálóból! :) Kicsit se akaratos a gyerek....ááááááá dehogy! :-))) Belépve a trambulinba kicsit kacsázott a pici lába, de nagyon élvezte és igen gyorsan rájött, hogy ebben lehet ugrálni is. Na onnantól nem volt megállás. Mögöttünk pedig csak nőtt és nőtt és nőtt a sor. Első próbálkozásom alkalmával, mikor is rá mertem kérdezni, hogy kijön-e, egy igen határozott NEM volt a válasz. Szerintem ezt a szót amúgy már az anyaméhben magukba szívják a gyerekek, mert ez az első szó, amit naggggyon tudnak aztán használni. Szóval a nem hallatán kicsit leizzadtam, éreztem, hogy a gyerek kihozatala nem lesz olyan egyszerű és hisztimentes. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy bemászok én is és kergetem Husit, miközben minimum 50 szempár figyel égő tekintettel és drukkolnak - csak nem tudom, hogy Nekem vagy Bodzinak. Még egyszer megpróbáltam, feltettem a kérdést, de ismét falakba ütköztem. Ekkor isteni szikraként pattant ki picinyke agyamból a BŰVÖS kérdés: "Bodza kérsz kekszet?" Az addig oly' erősen tiltakozó minimanó felkapta a fejét, rám nézett, majd megkérdezte: "Kek?" aztán rohant is a kijárathoz. És még azt mondják, hogy a férfiak szívéhez a hasán át vezet az út....kijelenthető, hogy Bodzánál is - csak épp háztartási keksszel.
Ha már étel...öröm és boldogság volt, hogy Husi a hozzátáplálás első napjától kezdve mindent megevett, amit elé tettem, még azt is, amit én nem biztos, hogy elfogyasztottam volna. Na, hát azóta azért alakult hölgyike ízlésvilága...elindult a finnyáskodás irányába - bár hozzátenném, továbbra sem zörögnek a csontjai, van mit a tejbe aprítani! :-) Nem hajlandó reggelizni, csak a tej kell neki. Eleinte pánikrohamot kaptam, könyörögtem Neki, hogy egyen már valamit, de semmi. Aztán beletörődtem sorsomba, ettől függetlenül minden reggel rakok elé kaját, de az esetek 90 %-ban én eszem meg a kis szendvics katonákat...tiszta retró érzés! :-) A legújabb őrülete pedig, hogy nem hajlandó megkóstolni az újdonságokat, mint például az epret, pedig dédinél kilószámra érnek. Tegnap is igazi közelharcot vívtunk hármasban, hogy egyáltalán a nyelvét érje a gyümölcs. Dédi megpróbálta átvágni azzal, hogy a palacsintába tekerte az epret. Na, onnantól kezdve még azt a palacsintát is alig akarta megenni, ami üres volt...kétoldalról megvizsgálta az összes kis palacsinta darabot, hogy tutkóra nincs-e benne semmilyen "ártalmas" gyümölcsdarab! Közel fél órás próbálkozás után feladtuk a harcot... Mi lesz velünk, ha beérik egymás után a jobbnál jobb gyümölcs? Ez még a jövő zenéje.
Új őrület ütötte fel fejét Bodzánál. A buszok iránti rajongása már jó pár hónapja meg van, amit azonban most tovább fejlesztett. Az egyik legforgalmasabb útra kiállva - hadd szívja be a gyerek a jó friss levegőt - az összes busznak integet. A sofőrök többsége annyira rendes, hogy veszi a lapot és viszonozza az integetést vagy akár még dudál is!
Csak, hogy maradjunk a járműveknél...szerelem van...mégpedig kukás autók iránt! :-D Ahogy hallottam, mindenkinél meg van ez a korszak, csak egyeseknél a kukák iránti szenvedély kezd kórossá válni. Na nálunk egyelőre még csak vigyor van, ha meglátunk egy ilyen autót, illetve végig kell néznünk az összes környéken lévő kuka kiürítését. A kukás bácsik már ismernek Minket, előre integetnek Husinak! Istenem, jóban kell lenni mindenkivel, na! :-)
És akkor irány az ég! Mert hogy legfrissebb imádatunk az "epü", vagyis a repülő. Nem elég, hogy non-stop az eget bámulom, hogy Bodzus légi igényeit kielégítsem, de amint találok egyet, izgatottan megkeresi Ő is, majd azonnal jön a válasz: "Másik!" Szóval gyorsan túlteszi magát az örömön, meg kell hagyni, én meg újra kémlelhetem az eget! Egy délelőtti játszóterezés után néha azt hiszem, hogy a nyakam már nem tér vissza eredeti állapotába! :-)
Egy kis jövőbe tekintés. Szép lassan számoltuk vissza a napokat, hónapokat, hogy szeptemberben Husi is megkezdje nagylányos korszakát a bölcsiben. Ám az életnek - és a munkahelyemnek "hála" - ez az időpont némileg eltolódik. A szeptemberi melókezdésemnek fuccsoltak, így az első gondolatom az volt, hogy mi lesz így a bölcsivel, biztos nem tartják meg a helyet nekünk, és most majd nagyiramban kereshetünk egy másik helyet.... Szerencsére ez a gond megoldódni látszik - remélem nem kiabálom el - és kis naívan még bízok abban és hiszem, hogy nem ér utol engem is a kismamák réme, miszerint nem kíván igényt tartani a munkáltatóm továbbiakban a munkámra. Még hiszem, hogy januárban a régi, de mégis új élet kezdődik. 2 év kihagyás után az ember már úúúúgy vágyik egy kicsit másra - persze, akkor meg majd visszasírja ezt az életet, dehát mint tudjuk, soha semmi nem jó úgy, ahogy épp van -, hogy az agya(helyét) megmozgassa, ismét gondolkodjon....Persze imádom Husit, jó vele lenni, de akkor is...Aki benne van, úgyis érti! Szóval nagy szívfájdalom volt, nem kis pofáraesés, de hát ez van, meg látjuk, mit hoz az ősz....
No, de ennyi kesergés után azzal zárnám soraimat, hogy utólag is nagyon-nagyon boldog névnapot kívánjak a mi kiscsajunknak!
