Az elmúlt öt napot egy hatalmas nagy épületben töltöttük, ahol sok-sok felnőtt és gyerek tartózkodik, ám a vidámság, móka és kacagás nem feltétlenül van túlsúlyban, kivéve a "wellnes" végén. A személyzet értünk volt, mégse zártuk a szívünkbe Őket. És hogy hol van ez a hely? Nos nem messze Tőlünk. Úgy hívják, kórház. Hát igen... A múltkori sürgősségi látogatásunkkor azt hittük mostanában nem kerülünk ezen komplexum közelébe. Na de nem így lett.
A telet sikeresen átvészeltük néhány náthával. Naívan gondoltam, gond már nem lehet. Aztán jött a március. Először én, majd apuka dőlt ki a sorból egy egynapos lázzal, fáradtsággal, levertséggel, illetve én még megspékeltem egy 3 hete tartó köhögéssel. Barátnőknek nagy vidáman meséltem, hogy Husinak micsoda immunrendszert sikerült összerittyenteni apukával, erre igazán büszkék lehetünk, mert még egy tüsszentés se hagyta el a száját. Ezt követő nap estéjére Bodzus egy 39 fokos lázat produkált, illetve náthás lett és köhögött (biztos neeeeem Tőlem kapta el, áááááá). A másnapi orvosi látogatás eredménye: piros, gyulladt torok. Vírusként lévén szó, antibiotikum nuku, majd az idő meggyógyítja....illetve a köptető, az immunerősítő és a lázcsillapító. Aznap estére 40 fokos láza lett hölgyikének, a frász kerülgetett mindkettőnket, gyereket be a kádba és már jöhetett is az "isteni" hűtő fürdő. Hogy én mennyire uuuuuutáltam már gyerekkoromban is....jesszus. Bár nyilván nincs az az ember, aki epekedve várná a pillanatot, hogy lázas, forró testtel ülhessen bele az egyre hidegebb vízbe. Nos Bodzus se zárta a szívébe. Az azt követő napokban további küzdelmet folytattunk a magas lázzal, mondhatni sikertelenül. A láz felment, jött a lázcsillapító, 3-4 óra nyugalom, majd kezdődött az ördögi kör elölről. Így végül úgy döntöttem, ismét meglátogatjuk a doktor nénit. A legszebb a dologban, hogy aznap reggelre Husinak igen szexi, Charlies hangja lett, majd a nap előlre haladtával ez egyre gyatrább lett. Doki megállapította, hogy gégegyulladása van a gyereknek, a torka továbbra is csúnya és ezt még megspékeltük egy kis fisifosival is. Így nyertünk egy beutalót a gyerekosztályra. Ahhoz képest, hogy a lázával szerettem volna valamit kezdetni, bekerültünk a kórházba. Több szempontból is csalódás.
 |
| Még otthon |
Szerencsére egy olyan kétágyas szobába kerültünk, ahol az egyik szülő a gyerekkel alhatott, így én voltam természetesen az a szerencsés nyertes, aki a kórház vendégszeretetét élvezhettem Husi és egy másik anyuka-kissrác társaságában. Azt kell mondjam, ólom lábakon jártak a percek, úgy éreztük, sose lesz vége egyik napnak sem, főleg, amíg a gyerekek nem voltak a helyzet magaslatán. Bodzus természetesen azért hozta a formáját, mindenkit az ujja köré csavart, még a legmorcosabb ápolónőnek az arcára is mosolyt csalt. :) Nem is értem, az ilyen "világfájdalmaazarcomonvan" típusú emberek miért dolgoznak gyerekekkel?! Még azt a minimális jókedvet is el tudják venni az embertől. Persze, lehet valakinek rosszabb napja, de hogy 3 napra rá még mindig azzal a fájdalmas tekintettel közelít felénk. Nem csodálom, ha Bodzus sírva menekült volna.
 |
| Természetesen Bogyóék társaságában |
Az étkezés....háááááát....szokták volt mondani, halottról jót vagy semmit, így én inkább a második mellett maradnék. Legyen annyi elég, hogy egy napra kértem teljes menüt, mert tudtam, h nem tud senki nekem ételt hozni, de a leves 10 perces elemzését követően továbbra sem tudtam eldönteni, tulajdonképpen, milyen zöldségek vannak benne. Másnap már a nagymama kosztját ettük! :D
Bodza aktuális hatalmas nagy kedvence Bogyó és Babóca. Egyelőre egy könyvünk van tőlük, de ezen napok után eldöntöttem, h a teljes sorozatot felvásárolom, amint kijutunk. Vihettem én bármennyi könyvet, mindig azt az egyet kellett elolvasnunk, napjában legalább tízszer. És ha ez nem lenne elég, még a youtube-on is napjában legalább 5 Bogyós mesét kellett végignézni. Egy idő után jeleztem a szobatársamnak, h nyugodtan vágjon ki minket a szobából, ha már úgy érzi Bogyó-mérgezést kaptak gyerekestől mindenestől. De szerencsére Ő ugyanúgy szerette, így velünk együtt hallgatta a meséket.
És hogy milyen új szolgáltatással rukkolt elő a kórház? Kevésbé várt szúnyogcsípésekkel. Én még nem igazán találkoztam április elején szúnyogokkal, de "hál' istennek" ezt az űrt is betömte a kórház. Bodzus is és én is két-két csípéssel lettünk gazdagabbak.
Több befizetett nap után végre valahára ma hazajuthattunk. Óriási megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek - na és persze a familynek. Ennyire talán még a gyerek születését követő hazamenetelnek se örültem. :D Apa jött értünk, úgyhogy három vigyorgó fej hagyta el a "wellnes szállodát".
 |
| Irány haza!!!!! |
Persze, az ember próbálja viccesen előadni, felfogni a dolgokat, úgy, hogy túl vagyunk rajta, már könnyebb kicsit lazábban venni a dolgokat, de azért ez kemény. Szerencsére ez azért nem a legdurvább betegségek egyike, amivel bekerültünk - ne is legyen ilyen soha -, de így is látni azt, hogy mennyit szenved, sír, üvölt, miközben vért vesznek tőle, a branült csak a másik kezébe tudják beletenni, ezért azt is megszúrják. Aztán innentől kezdve már mindentől és mindenkitől retteg, már egy egyszerű inhalálás is sokként éri - bár a végére már nagyon belejött a kiscsaj, sírás nélkül végig ülte. És aki azt mondja az orrsziporszira, hogy az milyen kegyetlen módszer, az menjen be a kórházba és nézze végig, hogy ott hogyan csinálják. Csak annyit mondok, kis vékony cső, azt érzed, hogy az agyáig felnyomják, miközben ketten alig bírjuk lefogni a nővérrel....Aki ezeket végigcsinálja könnyek nélkül, annak gratulálok. Nekem nem sikerült...
