Be kell valljam, nem én vagyok a türelem mintaképe. Mondhatni lobbanékony természet, ha elborul az agyam...hát ajjajjjj! Bodza születésével ez az állapot a feledés homályába merült...egy ideig. Az elején örült az ember, ha kilátott a kómás fejéből, nem, hogy azzal foglalkozzon, min borulhatna ki (pedig azért lett volna rá lehetőség :)) Aztán az idő múlásával változtak a dolgok.
A nap kezdése még öröm és boldogság - már, ha nem hajnali fél 7-kor szeretné hölgyike elkezdeni, mert akkor a kómafej verzió lép ismét életbe -, mindenki vidám és mosolygós. A szokásos rutinokon túl, jó idő esetén, betámadjuk a mi kis törzshelyünket, a játszóteret. Viszonylag nyugodt, boldog, gyerekével kedvesen beszélő anyukák rohangásznak fel és alá, néhány mondatot váltunk, ha a gyerekek rohanási útvonalai keresztezik egymást. :) Kívülről minden idilli.
Aztán jön a déli alvás, kajálás, egy kis játék, de úgy érzed magadban az idő előrehaladtával, hogy valami feszít odabenn. Ezen érzés csak fokozódik egy esetleges egész napos esőzéskor, mikor a 4 fal közé vagy beszorítva egy izgága csajszikával! És a feszítés úgy este 6 óra fele elkezd kitörni: kicsit ingerültebben próbálod gyerekedet meggyőzni arról, hogy az alma mennyivel finomabb az ízesített pufirizsánál, már nem várod meg, hogy a gyerek meztelen popóval rohangásszon a lakásban, mielőtt az új pelust rátuszmákolod, hanem elkapod és a már ezerszer ismételt mozdulatot hipergyorsasággal elvégzed (esetleges nyaffogást/sírást/üvöltést elengedve a füled mellett). A pontot az i-re Bodzus nyivákolása szokta megadni, ami szerintem rosszabb, bármilyen sírásnál (arra jóval immunisabb vagyok), egy ideig csak hallgatom, majd már úgy érzem, hogy ordítani tudnék, aminek egy kisebb hányada el is hagyja néha a számat. Nem szép dolog, tudom, de ha ennyit se tennék, már szétrobbantam volna. Aztán persze jön a lelkiismeret furdalás, a bocsánat kérés, a magyarázkodás, hogy anya ilyen, és sajnos (vagy nem sajnos, de) így kell elviselnie még legalább 17 évig.
Némi vígaszt nyújt, hogy más anyukák is bevallották, náluk is lezajlanak ezek a csaták igen gyakran.
Akkor még van remény, hogy az "év anyukája" címre pályázzak?! :)
 |
| Fotó: Vona Timi |
